Egyszer régen kijelentettem, hogy én nem akarok csak ülni és várni, míg a csodák mással történnek. Nem akarok az lenni, aki visszavár egy férfit, egy életet, egy lehetőséget. Magam leszek a férfi, az élet és a lehetőség.
Törtem, zúztam, akár Mátyás a jeget. S most, megállva egy pillanatra a nagy akarás közepén, megdöbbenve tapasztalom, hogy olyan lettem, akár egy üres fészek, mely csak úgy ott van a villanypózna tetején.
Nem vár és nem remél. Belepi a dér, a hó, a jég, az eső… pókháló, könny és vér. Szétszéledt szavak és megfagyott erő.
S egy napon, talán pont ma, megborzong. Egy szellő megrezegteti zilált szálait. Üde harmattal áztatja, napfénnyel törölgeti. S a messzi távolba nézve gólyákat lát. Hát várni kezd. Mit tehetne mást.
Mit hoz a távolból hazatérő hozzánk? Megpihen és már megy tovább. Elutasítottalak már sokszor magamban, vendég. Ajándékodat nem fogadtam.
Mit hoztok ti lelkek nekem?
Homokot, kagylót és tengeri szelet. Sós könnyeket, napfényes deleket.
Nemzeteket, nagyvilágot. Küzdelmeket, megvívott csatátok arcotokra írt büszke vonalát.
Erőt, vidám kacagást, őrült táncot.
Áldást és kitartást.
Békét.
> Hazajöttél?
> Haza.
> Mesélj nekem Afrikáról! – kérte a fészek.
> Nem. – szólt a gólya szelíden. Szárnyaival megsimogatta otthont adó ágait
csőrével rendezgette a puha bojtokat – Csak elalszom itt. Ma együtt álmodunk.
> Majd holnap! – suttogta a fészek.
> Holnap? – A gólya elmerengve fél lábra állt. – Holnap más dolgunk lesz. – Aztán gyengéden
elhelyezkedett a fészekben, mintha csak tegnap ment volna el, hátra sem pillantva. Nem kérdezve, magabiztos szárnyalással. – Nem számít, mit történt távol. Te itt vagy, s én itthon vagyok.
– a gólya a szárnya alá tette a fejét – Új magot hoztam.
Szelet az égnek, eszmét a fának, arcot neked.
Adj teret a tavasznak.
fotó: Duszka Ágnes