Rajongok a vadszőlő őszi színeiért… A föld ragyogásáért az elmúló napsugarakban.
Októbertől mindig félek egy kicsit… Mi lesz, ha hidegebb napok köszöntenek rám? Mit mondok majd a rám köszönő sötétségnek? Mi lesz majd, ha elkap november borzongató, nyirkos, temetőszagú csontujja és elveszi tőlem mindazt, amit magaménak vallok?
Októberben mindig ragaszkodok kicsit. Szeptember 21-én átlépek a sötét napok honába, de itt van még egy utolsó lehetőség, hogy megőrizzem magamban a fényt, Egy mély lélegzet az alámerülés előtt. Az utolsó szárnyalás, forgás, mosoly.
Gyűjtöm az erőt. Magamba szívom, akár a hű levegőt.
Nem akarok búcsút venni.
Ész nélkül pörgök akár egy ringlispíl, nem veszek tudomást arról a sötétbe öltözött nőről, aki ott vár a barlang kapujában… hívogat a mélybe.
De én nem akarok a mélybe menni még! Engem vonzz a napfény és a meleg.
Októbert szeretem. A fákat megcsókolja, becézi a napsugár, a felhők vidáman olvadnak szét az égszínkékben.
Hajnal lányai nem adják meg magukat.
A tér tág, az idő hallgatag.
A nyárfa soha nem hallott dalokat susog. Leveli könnyed eleganciával rezegtetik a hűvös északi levegőt. S e dalban Föld Úrnő szól:
Edény vagy.
Megérett gyümölcs, millió magot rejtő.
Telihold arcú, ragyogó istennő.
Táplálsz és táncolsz, ezer-színben lángolsz.
Örök vagy.
Kiteljesült.
Oszthatatlan. EGYség.