Nehezen engedtem el már jól ismert csontomat. Fehérre nyaltam, haraptam, rágcsáltam őt. Ismertem elmúlt húsának ízét, inainak szálasságát, szívós erejét, ahogy a csonthoz si
mult. Hozzám tartozott. Már-már elhittem, hogy én ő vagyok.
Hasznom persze nem volt már belőle, sőt, hurcolása és rágása már inkább teherré vált évek egyhangú üteme alatt. Mégis.
Ismert engem. Magammal akartam vinni őt a sötétbe, hogy legyen a fényem.
Egyedül mégsem mehetek!
Így köszöntött ránk november hangtalan és alaktalan sötétsége.
Vártam rettegve a napot, mi történik velünk?
…
Szerelem! Te vagy az én jól ismert csontom.
…
Neved, tested, lelked és életed kell nekem! Évek óta hurcollak magamban és magamon. Megismertelek. Megszerettelek. El nem engedhetlek. Enyém vagy!
Én nem vagyok fa, hogy elengedjem a levelemet, a terméseim!
Így csak birtokló félelemmel nézem, ahogy közeledve távolodsz tőlem.
Nincs több reményem. Elhagytál.
…
Ekkor letettem csontomat.
Többé nem fogadtalak magamba, hiába láttam, csiszolt csontom, csábító fehérségedet. Többé nem veszlek fel.
Nem vagy az én terhem.
Már minden az enyém nélküled is.
És amikor letettelek, egészen enyém lettél: Szerelem! Te örök fényem.
Sosem vagy kívül immár. Egy csonttal több bennem.
Táltossá lettem.
Átrepülők a novemberi éjeken.
A képet készítette: Duszka Ágnes